MÁJUS 11. VASÁRNAP


Délután háromkor indulunk Budapestről. A 3,5 órás út elsőre nagyon hosszúnak tűnik, végül gyorsan eltelik. Az útitársam, Rémán Csongor már negyedik alkalommal megy önkéntesnek Beregszászra, sokat mesél az élményeiről, ami enyhít a szorongásomon, amiért mégiscsak egy háborús országba indulok. Volt, amikor játszóbusszal járták a környékbeli településeket, hogy örömet vigyenek a helyi gyerekek életébe, máskor raktárt pakoltak, de gombát is szedtek az erdőben, amit liofilizálással tartósítottak, egyszer pedig több ezer pár cipőt osztottak szét a helyieknek – egy idős férfi azt mondta, egész életében ez az első új cipő a lábán. Szóval ne aggódjak, lesz munka bőven.

Előfordul, hogy más országból is jönnek önkéntesek. Jártak már a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálatnál például angol lordok is a felsőházból, akik nem féltek a munkáról, becsülettel megszabadítottak a derékig érő gaztól, bozóttól egy frissen megvásárolt telket. Az önkéntesek szállásaként szolgáló házban így talán nemzetközi társaságra is számíthatunk.

Az autót Beregsurányban, a Máltai Segítségponton tesszük le. A Károlyi-kastély udvarán idilli béke és nyugalom, csak a madarak csicseregnek a lemenő nap fényében. Szinte giccses lenne, ha az udvaron nem állnak ott még mindig azok a konténerek, amelyek 2022. februárjától az ukrán menekültek tömegeit fogadták. Ma már alig jön valaki, havonta legfeljebb 20-30 fő, ezért a Máltai Segítségpont már csak munkaidőben van nyitva, azon kívül telefonügyeletet tart.

Húzzuk a bőröndöket magunk után, gyalog kelünk át az ukrán-magyar határon, állítólag így gyorsabb. A Máltai kabátot látva többen intenek, ránk mosolyognak. Ez biztató. A határellenőrzést itt legalább olyan komolyan veszik, mint gyerekkoromban, amikor Bulgáriában nyaraltunk. Száz méteren belül öt különböző ponton ötször állítanak meg és kérik el az útlevelünket a hatóságok, a határőrök a köszönésünket nem fogadják, szigorúan méregetnek, pörgetik az útlevelet, komoly arccal pecsételnek bele. Végre mindenen túl vagyunk. Ez már itt Ukrajna! Nagy csapat kamaszfiú jön velünk szembe nevetgélve, ők is bőröndöket húznak maguk után, valószínűleg Magyarországon járnak iskolába. 18 éves korukig legálisan átléphetik a határt.

Odaát Tünde, a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat kollégája fogad, ő visz be minket a mindössze 15 percre lévő Beregszászra, a szállásunkra. Első blikkre, az esti szürkületben a település nem sokban különbözik egy kelet-magyarországi kisvárostól, csak a farostlemezből összeácsolt, rikító kék színű ortodox templom tűnne fel.

Az önkéntesek szállása egy frissen felújított épület, négy szoba emeletes ágyakkal, jól felszerelt konyha, két fürdőszoba. Mint kiderül, ezen a héten csak ketten leszünk önkéntesek. A bejárati ajtóval szemben egy felirat világít: „Van áram.” Remek, ez itt nem mindig van így. Eltesszük magunkat holnapra.

 

 

MÁJUS 12. HÉTFŐ


Reggel 8-kor gyülekező a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat főhadiszállásán, aztán irány a raktár. Hatalmas hodály tele tartós élelmiszerrel, ezekből kell csomagokat összeállítani. Jól kidolgozott forgatókönyv, állunk a házilag összeeszkábált futószalag mellett, mindenki öt terméket tesz bele az elé gördülő nejlonszatyorba, ami a sor végére tízkilósra hízik. Az enyém a harmadik stáció: sűrített tej, száraztészta, keksz, instant leves, csoki. Sűrített tej, száraztészta, keksz, instant leves, csoki. Sűrített tej, száraztészta, keksz, instant leves, csoki. Sűrített tej, száraztészta, keksz, instant leves, csoki. Háromszázszor. Ez a napi norma.

Nóra, Brigi és Tünde, a helyi kollégák nagyjából 3500 csomagot az elmúlt hetekben már összeraktak, már csak 1400 van hátra. Ennyi jön ki abból a 80 ezer eurós pénzadományból, amelyet a beregszászi Máltai Szeretetszolgálat Németországból, a Csilla Boeselager Alapítványtól kapott. A lányok nagy tempóban tolják a munkát, szól a zene, Rúzsa Magdi, Beton.Hofi, Parno Graszt, Tárkány Művek, Azariah. Néha dudorásznak, máskor hangosan énekelnek: „A gin tonicból feltámadt a dzsinn, az a csúnya dzsinn előjött megint…” Muszáj megőrizni a jókedvet, különben nem bírnánk – mondja Nóra, és énekel tovább.

Gyűlnek a csomagok, én fáradok, de a világért sem mutatnám. A robotból végül Schumiczky András, alias Szepi bácsi szabadít ki: a határ túloldalán, Beregsurányban több százezer orvosi gumikesztyű vár, át kell hozni őket Ukrajnába. Ugrunk be máris a kisteherautóba. A határőrök ez alkalommal jóval kedélyesebbek, mint tegnap, évek óta ismerik Szepi bácsit a diplomata útlevelével együtt, jár neki a különleges elbánás.

A magyar oldalon bepasszírozunk a csomagtérbe két és fél raklapnyi gumikesztyűt – a dobozok összesen több mint egy tonnát nyomnak. Visszafelé a vámnál minden meglepően gördülékenyen zajlik, a hivatalnok készséges, az irodában hellyel kínál, amíg a papírokat pecsételi, eldiskurálunk vele arról, hogy melyik a legfinomabb ukrán vodka, aztán indulás vissza a beregszászi Máltai raktárba. A vámirodában ott maradt egy doboz gumikesztyű. Fölöttünk egy gólya és egy drón kering a levegőben.

Amíg távol voltam, a többiek szorgalmasan dolgoztak tovább a raktárban. Most Dédáról érkezik egy kisteherautó, hogy elvigyen kétszáz zacskónyi adományt a környék 68 év feletti lakóinak. A nyugdíj Kárpátalján átlagosan 30-50 ezer forintnyi hrivnya, a boltokban viszont az árak hasonlóak, mint Magyarországon. Az idősek gyakran élnek egy fedél alatt a gyerekeikkel, unokáikkal, hogy éhen ne haljanak.

 

 

Lassan véget ér a munkaidő. Indulás előtt Makuk János, a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat vezetője még elmondja nekünk a legfontosabb tudnivalókat:

  1. Mindig legyen nálunk az útlevelünk.
  2. Közterületen tilos fényképezni, ha mégis megtesszük, ne lepődjünk meg, ha pár pillanat múlva a hátunkon térdelnek, aztán magyarázkodhatunk a rendőrségen, hogy nem vagyunk kémek.
  3. Légiriadó esetén nem kell izgulni, Kárpátaljára az oroszok nem lődözik el a drága, nagy hatótávolságú rakétáikat.

Elbúcsúzunk. Mielőtt visszamennénk a szállásra, még benézünk Beregszász főterére, hogy vásároljunk pár dolgot a helyi SPAR-ban. Leesik az állam, a polcok tele mindenféle áruval, pezsgő, kaviár, Milka csoki, déligyümölcs, helyi borok, felvágottak, tejtermékek, halak, friss pékáru végtelen sorokban – otthon közel sincs ekkora kínálat egy 20 ezres kisvárosban. Ha háttal fordulok a főtéren álló hősi emlékműnek, semmi sem emlékeztet a háborúra: az utcák békések, fiatalok beszélgetnek a padon, a falevelek között átsüt a napfény, csönd és nyugalom. Fáradtan ballagunk haza.

 

MÁJUS 13. KEDD


Ma csirkeosztással kezdődik a nap. A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének négyszáz tagcsaládja kap 40-40 élő csirkét, és az etetésükhöz segítségképpen tápot, vitamint és egy zsák kukoricát. Szerencsére nem nekem kell osztanom a csirkéket, arra megvannak már az emberek, az én feladatom az esemény dokumentálása.

Egy nagy, sötét hodályba szervezték az eseményt, odabent rengeteg ember áll sorban ládákkal, papírdobozokkal a hóna alatt, a szervezők ezekbe teszik a csirkéket, akik kétségbeesetten csipognak és szabadulni akarnak. Beszédbe elegyedek egy nagyon kedves, háromgyerekes asszonnyal. Tavaly is vitt csirkéket, a kakasokat egy kivételével levágták, de a tyúkok közül még ma is ott kapirgál kilenc az udvarban, folyamatosan tojják a tojást. Nagy segítség, hogy legyen mit enni a családnak. Beleírom majd őt is a csirkeosztásról szóló cikkembe.

 

 

11 körül érünk vissza a főhadiszállásra, a konyhából már fantasztikus illatok szállnak, így becsatlakozom az ebédfőzésbe Edit néni, a szakácsnő mellé. Naponta 30-40 beregszászi rászorulónak főz ebédet, plusz az önkénteseknek és a Máltai dolgozóknak. Két tűzhelyen több lábasban, kondérban rotyog már az étel, ma zöldbableves és pörkölt készül tarhonyával. Edit néni őrült tempót diktál, a két kezével egyszerre pucolja a hagymát, kavarja a levest és mosogatja a koszos tányérokat, miközben panaszkodik, hogy már nem bírja úgy a munkát, mint régen. Egyébként nagyon jól főz, háziasan. Egyszer Amerikából volt itt egy önkéntes, aki tolmácsot kért, hogy személyesen köszönje meg neki az ebédet, ami őt a nagymamája főztjére emlékeztette. Megkérdezem Edit nénitől a borscs receptjét - ki lenne autentikusabb ebben a kérdésben, mint ő? -, de amikor ott tart, hogy „tegyél bele ecetet, sót meg borsot úgy érzésre”, feladom.

 

 

Épp kavargatom a piruló tarhonyát, amikor Csongor benéz az ajtón: ebéd előtt még el kell ugranunk Asztélyba, a közeli falucskába, hogy fotódokumentációt készítsünk az adományok átadásáról a Csilla Boeselager Alapítványnak, szeretnék látni, hogy jó helyre kerültek az adományaik. Sorra járjuk a házakat, az egyik előtt sokáig kiabálunk, míg végül előbukkan egy ősöreg néni, bottal jár, lassan araszol előre. Rosszul hall, a szeme sem a régi, alig bírja aláírni az átvételi elismervényt, aztán visszabotorkál a házba. Egyedül él, egy szomszéd néha átjár segíteni neki. A háza faláról rég lehámlott a vakolat, az ablakban a kitört üveg helyén nejlon zizeg.

 

 

Adományosztás után megyünk vissza ebédelni, utána pedig ismét csomagolás a raktárban. A nap végére csak száz zacskót sikerül összeraknunk, pedig megállás nélkül dolgozunk. Újra jön a tegnapi kisteherautó, ezúttal százhúsz csomagot visznek el szétosztani a rászorulók között. A sofőrt és az őt kísérő asszonyt szinte már ismerősként üdvözöljük. Hoznak nekünk ukrán édességet, csokimázzal leöntött aszalt szilvát, amiben egy szem dió lapul. Egy olyan néni küldte, aki nagyon szegény, de mindenképpen szeretett volna adni valamit nekünk köszönetképpen az adományért. Jó, hogy idejöttem. Délután hullafáradtan esünk haza az önkéntes házba, és még a csirkeosztásról szóló cikket is meg kell írnom.

 

MÁJUS 14. SZERDA

 

Egész nap a raktárban voltunk, adományokat csomagoltunk. 250 csomagot készítettünk össze, darabját tíz kilóval számolva ez annyit jelent, hogy 2,5 tonnát mozgattunk meg. Fel voltam készülve rá, hogy az ukrajnai önkéntesség megterhelő lesz, de inkább lelki értelemben, nem fizikailag. Míg töltöttem a szatyrokat, amik a futószalagon végtelen sorban érkeztek elém, azon gondolkodtam, hogyan lehetne akár csak egy fél mozdulatot is megspórolni, hogy egy kicsit könnyebb legyen.

Némi vigasz, hogy a nap végére Csongor is kimerült, azt mondja, az előző három alkalommal, amikor Beregszászon önkénteskedett, nem kellett ilyen komoly fizikai munkát végezni. Tünde, Brigi és Nóra is fáradtak, de azért a tizenkét kilós zsugorfóliázott lisztet úgy csapják fel az asztalra, hogy csak úgy nyekken. Azt mondják, én is belejönnék előbb-utóbb, ha hetek óta csinálnám, mint ők. Hát… nem tudom.

A nehéz nap után jutalomként elmentünk Csongorral a Parizel étterembe eredeti ukrán ízeket kóstolni. Borscsot ettem (kb. gulyásleves céklával, káposztával és tejföllel gazdagítva), meg pelmenyit (hússal töltött derelye vajjal, ecettel és borssal). Isteni volt. Az ukrajnai kalandom fénypontja. A két fogás összesen úgy 2300 forintba került, az éttermi árak itt felettébb barátiak. Este korán lefekszem, hogy összeszedjem magam.

 

 

MÁJUS 15. CSÜTÖRTÖK


Újabb nap a raktárban. 210 csomag ment át a kezemen, vagyis 2,1 tonna. Nincs kedvem beszélni róla.

Este búcsúvacsora a Parizel étteremben, én a borscs mellé ezúttal varenyikit választottam (krumplival töltött derelye tejföllel meglocsolva, a tetején szalonnapörccel). Új erőre kaptunk tőle. Nagy kerülővel indultunk haza, mert szerettük volna megnézni a majdnem 400 éves Bethlen–Rákóczi-kastélyt, amiben ma a Beregvidéki Múzeum működik. Séta közben sok érdekességre bukkantunk: Petőfitől Kossuthig, Kölcseytől Móriczig sok híres magyarnak van emléktáblája a városban. Elidőztünk kicsit azon a téren is, ahol Esze Tamás 1703-ban először bontotta ki Rákóczi zászlaját, kirobbantva ezzel a szabadságharcot.

A monarchia idején még virágzó város lehetett Beregszász, gyönyörű szecessziós épületei is vannak, egy-kettőt szépen felújítottak, de a többség omladozik, pusztul. A Bethlen-Rákóczi kastély homlokzatát is egy csúnya, mély repedés csúfítja, nem mernék nyugodt szívvel belépni oda. Kár, hogy közterületen nem lehet fotózni, szívesen megörökítettem volna. Holnap reggel irány haza.

 

 

MÁJUS 16. PÉNTEK

 

Reggel nagyon nehéz kivakarni magam az ágyból. Schumicky György, Szepi bácsi testvére 9-re jön értünk, hogy átvigyen a határon, addigra szépen kitakarítjuk az önkéntes házat, hogy a következő csapat is örömmel vegye birtokba. Ma két ukrán-magyar határátkelő le van zárva, ezért elég nagy a sor Beregsuránynál, de Gyuri bácsi diplomata útlevelének hála, az egész sort megelőzhetjük.

A vámiroda előtt, a Duty Free Shop feliratú konténernél megállunk, mert szeretnék ukrán vodkát venni a hazaiaknak. Tömény szeszből naponta személyenként legfeljebb egy liternyit szabad a határon átvinni, cigarettából két kis doboz a megengedett mennyiség, ezeket az útlevélszám alapján szigorúan nyilván is tartják.

Mielőtt belépnék a boltba, leszólít egy törődött arcú, fogatlan néni: cigit akarok-e venni magamnak? Ha nem, akkor vehetne ő úgy, hogy a vásárlás mellé az én útlevélszámomat regisztrálják? Nagyon hálás, mikor rábólintok a dologra. Hogy saját célra kell neki, vagy seftelni szeretne vele, hogy a csekélyke nyugdíját kiegészítse, csak ő tudja.

A vámmentes boltban mindenesetre igen kedvezőek az árak, egy liter Nemiroff vodka 4 euró, ugyanez delux változatban 9, de a BOSS napszemüvegtől a márkás parfümön át a Moët & Chandon pezsgőig van itt minden pár négyzetméteren, ami a menő nyugati repterek csilli-villi boltjaiban is kapható. Visszaülünk az autóba, pecsét az útlevélbe, búcsú Ukrajnától. Viszlát hamarosan!